A Dalmata története
Különleges pettyes szőrzetével a legelegánsabb kutyafajták egyike. Aki már egyszer is látott igazi dalmatát, biztos lehet benne, hogy ezt a fajtát ezer közül is felismeri. A fajta eredetét tekintve nagyon sok a rejtély és sok bizonytalansággal találkozhatunk. Azonban az biztos, hogy a dalmata az egyik legrégebbi kutyafajta. Már egyiptomi domborműveken és fáraók sírjaiban körülbelül 2000 évvel Kr. e. található ábrázolások, amelyeken láthatók sötét foltos ebek.




Képrészlet egy koporsóról.
Ókori Egyiptomi nagyúr: Khui (20. dinasztia)
A Louvre-ban őriznek egy olyan papiruszt, amelyen időszámításunk kezdete előtt 2000-ben katonákat ábrázoltak. Az ókori hadsereget jellegzetes fekete pöttyös szőrű kutyák kísérik. A tudósok szerint ez a kutyafajta aztán Kis-Ázsián és Görögországon keresztül jutott el Dalmácia területére, ahol az Illír eredetű dalmata törzsek szolgálatába szegődött.
Annyi azonban bizonyos, hogy mint oly sok más fajtának, ennek is angol tenyésztők felügyelték fejlődését, bár a fajta leírásáról szóló első írásos emlékek 1278-ból származnak a mai Dubrovnik területéről. Dalmáciából a régi Raguzai Köztársaság (Dubrovnik) hajósai vitték magukkal a Földközi-tenger egész térségébe. Majd a velenceiek Korzika Szigetére, Spanyolországba, Franciaországba, innen pedig Angliába. Ahová eljutott a fajta, területenként eltérően rengeteg néven illették (Raguza Pointer, Dalmát Pointer, Gall eb, Bengál Pointer, stb.)
A mai dalmaták eredete tehát a horvát tengerpartra, annak is délebbi részére vezethető vissza. Dalmácia egyházi krónikái már a 14. században említést tesznek fekete pöttyös állatokról. A középkorban főleg harci kutyaként használták őket, a korabeli krónikák feljegyzései szerint a lányok, asszonyok szerencsét hozó vékony sálat kötöttek a háborúba induló horvát katonák nyakába, a lovasokat pedig fura mintázatú kutyák kísérték. A különlegesen hurkolt sálat később nyakkendőnek nevezték el, az ellenséges lovak megtámadására idomított ebek pedig dalmaták voltak.




Kis Tamás (1753-1828) Dalmata
A rajz kb.: 1790-ben készült.
A djakovói püspök például 420 pöttyös kutyát nevelt fel az udvarában, és a magyarok megsegítésére küldött horvát katonák is dalmatákkal érkeztek a mohácsi csatamezőre. A véres harc után életben maradt kutyákat a törökök vitték magukkal, de került belőlük Angliába, meg Csehországba is. Dalmáciából később kereskedelmi hajókkal jutottak el aztán a dalmaták a világ legkülönbözőbb pontjaira. A Makarska riviérán fekvő Zaostrogban ma is látható az a valószínűleg 1710-ben készült, az utolsó vacsorát ábrázoló templomi freskó, amelyre egy ismeretlen itáliai művész Jézus és az apostolok mellé egy dalmatát is felfestett.



A dalmata új alkalmazása: Kocsikísérő kutya
Több mint nyolc évtizeddel később Thomas Bewick angol természettudós írta le először hivatalosan a fajtát 1792-ben. Ő dalmáciai vagy kocsis kutyának nevezte el, az akkori dalmaták ugyanis már békésebb feladatot kaptak.. Egyedi használatában a dalmaták megint lovak mellett a postakocsikat kísérték, védték az utasokat a tolvajok és a farkasok ellen. Ugyanakkor kétségtelenül szemet gyönyörködtető és impozáns megjelenése volt ahogy kitartó futásával kísérte a kocsit.
Angol tenyésztők nemesítették tovább aztán a fajtát.
A szigetországba vadászkutyaként jutott el, de a XIX. századi Angliában, a jobb módban élők már a hintóik mellett futó kísérőkutyaként használták. Állítólag azért, hogy védelmezze az utazókat, de valószínűleg azért is, mert úgy gondolták, jól mutat. Nagyon közkedveltté vált, és ebből az időből származó igazán sok festményen ábrázolták.
Viszont a vasút és a közúti közlekedés folyamatos fejlődése miatt ma már erre a célra nem használják.
A dalmata 1860-óta szerepel Angliában kiállításokon, az első fajtaleírást 1882-ben adták közre. Németországban az 1879-es hannoveri kiállításon mutatták be két példányát. Németországi tenyésztői, kedvelői, főként vadászatra találták rendkívül alkalmasnak.
A XX. század elejére az akkori Jugoszlávia területéről ez a fajta kiveszett. A II. világháború után az ott található dalmaták egytől-egyig Angliából importált kutyák leszármazottai.
A fajta elterjedése és ismertté válása az Új Világban is az angol exporttevékenységnek köszönhető, de jóval korábbi időkre tehető. Festményen ábrázolt, jól pettyezett kutyás kép maradt ránk már a polgárháborús Amerika idejéből is. A lehetőségek hazája a Dalmatát is új kihívással kecsegtette: elterjedése és népszerűsége a tűzoltósággal lett kapcsolatos. Hasznát vették a tűzfigyelő szolgálatban és a ló-vontatta oltókocsik kivonulását hátráltató forgalom elterelésében szolgált egyezményes jelzésként. Ahol pöttyös kutyák feltűntek, minden jármű félreállni tartozott! Kiállítási bemutatkozásra 1883-ban a San Franciscoi kutyakiállításon került sor. Amerikai népszerűségének erősödésére jó illusztráció, hogy a dalmatáról az első önálló könyv 1907-ben jelent meg az Egyesült Államokban „a Dalmata, vagy Hintó kutya” címmel. A dalmaták tenyésztésében úgy elméletileg, mint gyakorlatilag nagyon sokat köszönhetünk Angliának! Hogy a fajta fennmaradt, az angol tenyésztők érdeme. Jelenlegi formáját is ők rögzítették.
A dalmatát végül 1955-ben ismerték el hivatalosan dalmát fajtának a kutyás világszervezetek.
Ezzel egy időben fokozatosan beindult a tenyésztés a Benelux államokban, Skandináviában, Németországban és Svájcban. Mindenhol angol import egyedekkel. 1979-ben, Bernben Dr. Ratimir Orbán által összegyűjtött dokumentumok és írásos bizonyítékok alapján az F. C. I. (Nemzetközi Kynológiai Szövetség) úgy döntött, hogy az akkori Jugoszlávia igényt tarthat a fajtagazdaságra. Azt meg is kapta, mint származási ország, azzal a kikötéssel, hogy az angol standard marad érvényben.
Napjainkban az országhatárok változásával a dalmata is horvát fajtává módosult, az angol standard változatlanul hagyásával.
Hazánkban Belházy Jenő „Vadászati ismeretek” kézikönyvében, 1892-ből olvashatunk először a dalmáciai ebről. A fajtát a pointerhez hasonlítja a leírás, és természetesen vadászati célokra tartja különösen alkalmasnak. Nagyon fogékony mindenre, minden célra betanítható. Szereti, amikor foglalkoznak vele, mivel addig is a gazdája mellett lehet.
Felhasznált irodalom: Cselényi Endre: Dalmata ABC
Tanya B.Ditto: A dalmata
Forrásmunkák: Kopa Zsuzsanna, Fehér Gábor és Balogh Zsolt